kedd, június 27, 2017

"Meg mondd, mitől van, hogy olyan ritka, amikor nagyjából minden ott van a helyén"

Kicsit olvasgattam a 2006-os és 2007-es blogger énemet, hát gyerekek, ez kemény, jézusom. (Mondjuk röhögtem is sokat, bevallom.)
Alapvetően sosem olvasom vissza magam, csak ha valami dátumot keresek és tudom, hogy x eseményről írtam a blogban, de ez valami elképesztő, ahogyan én teljesen átfordítottam a Váci úton munkásmozgalmi dalokra macskát táncoltató, magányos, mindent szétboncoló, minden szinten önpusztító életem ebbe az ikres anya-feleség és önazonosságilag még mindig a sötétben tapogatózó  szerepbe. 

Szerintem tök érdekes lehetett ezt a blogot 2006 óta folyamatosan olvasni, mindenkire büszke vagyok, aki képes volt rá  megtette, igazi fejlődésregénnyel állunk szemben, ha engem kérdeztek. 
Szappanoperának persze ez a végkifejlet már nem izgalmas - oké, még ez a külföldön ikreket szülünk izé, ez annyira nem sablonos, hát ki az a marha rajtam kívül, aki 30 hetes ikerterhesen Amerikába költözik, kezdjük ezzel -, jó, hát a főhősnő még kicsit kéjeleg az egzisztenciális meg életközepi válságában, de ezek már ilyen first world problemek ugye, mer van minden, ami kell, szerető férj, két gyerek, kert, ház, négy kerék, jó, hát nem kutya, csak egy öregecske macska; na most kéne jönnie valami összeomlásnak, válásnak, betegségnek, halálnak, jaj, hát a tíz ujját megnyalná mind az összes blogolvasó. 



PS.: Mondjuk a macskát azér még mindig táncoltatom, na.

hétfő, június 26, 2017

ahogy a dolgok vannak

Mióta itthon vagyok a gyerekekkel, mindannyian rettentő lusták vagyunk: későn kelünk, későn fekszünk, későn eszünk, a kertben bóklászunk, szóval igazi nyári üzemmódba kerültünk. 
Nekem mondjuk vége a jó világnak jövő héten: kezdődik a munka. 
Ekkor Marci marad itthon velük majd (hogy hogy lesz ez a későbbi nyarakon, az rejtély. Jó, Marci képes itthon maradni bármennyit - igazából ez mentett meg minket úgy általában, akkor is, mikor én olyan munkahelyen dolgoztam, ahol nem volt szabad gyerekkel otthon maradni -, de kétlem, hogy hajlandó lenne két hónapot itthon ülni mondjuk jövő nyáron. Érdekes lesz, mindenesetre. Egy keveset mennek ugyan a nagymamájukhoz, de azt azért nem viselik jól hosszú távon, nagyon hozzánk vannak nőve.)
Ja igen, meg kitaláltuk, hogy menjenek úszótáborba (csekélyke negyvenezerért öt napig - fasza kis üzlet ez), mert még mindig nem tudnak úszni, az meg fontos lenne, bár nem hiszem, hogy öt nap alatt megtanítják őket bármire, dehát izé. (Mondjuk én kábé öt perc alatt tanultam meg úszni hat évesen, szóval minden megtörténhet.)
Megvettem már kábé mindent az iskolakezdésre és el is képzeltem, ahogy próbálom bekötni a könyveket és füzeteket, ami annyit tesz, hogy este tízkor rájuk borulva zokogok, mert minden mindennel összeragad (ilyen öntapadós izéket vettem és híresen pocsék a kézügyességem, jó lesz), hú, alig várom az iskolát, folyton ilyen horror feladatok lesznek biztos - emlékszem, az anyám nekem folyton ejtőernyőt varrt, meg kiskacsát fűrészelt szabadidejében, mivel én képtelen voltam ezekre az elmés feladatokra kilenc-tíz évesen (most is képtelen lennék természetesen). És hát igen, tényleg százezer fölé kerültünk kiadásilag, kemény azért, vannak családok, ahol ennyiből élnek egy hónapban, ingyenes oktatás, hát persze.


péntek, június 23, 2017

"csak egészség legyen meg térerő"

Ó, remek. Voltam rákszűrésen úgy másfél hete, tegnap este meg írtak, hogy valami gáz van, menjek vissza. 
Emlékszem, Houstonban ettől megmenekültem szülés után: egyszerűen elfelejtettek szólni (!!), hogy valami gáz van, én meg mentem a rutin ellenőrzésre és mikor már eltűnt a bajnak vélt valami, akkor mondták, hogy nagyon nem tetszett nekik a leletem (akkor nem hívott fel senki? kérdezték csodálkozva), de biztos a szülés miatt volt (vagy mi).
Hát, most nem szültem, úgyhogy nem örülök, remélem csak túllihegik. 

szerda, június 21, 2017

Az ifju nyár könnyû szellõje, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz"

Nem, nem bírom ezt elmondani ami itt van.
Ülök a teraszon már félhomályban egy fröccsel (és a világ királyának érzem magam) és megszakad a szívem, annyira jó. Az illatok, a hangok, a fények, az égbolt, a kert, a madarak, jézusom, na itt aztán igazi szentimentális vénasszony lesz belőlem.
Méghogy nem számít hol laksz, csak az a fontos, ami a fejedben van. Bullshit. Biztos vagyok benne, hogy valami nagyon más van a fejében egy velencei meg egy Blaha Lujza téri lakosnak - és gyanítom, hogy ez a más nem független a lakóhelyüktől.*



* bár volt Triesztben velencei tanítványom, aki gyűlölt ott lakni

hétfő, június 19, 2017

"Money makes the world go round"

Tegnap az amerikai lány azt mondta, hogy ő többek között azért nem szeretne gyereket, mert a gyerekek sokba kerülnek. (Azt állította, hogy Amerikában az örökbefogadásért is rengeteg pénzt kell fizetni, ami elég csúnyán hangzik.)
Ez elég gyakran eszembe jutott ma, mikor összeválogattam a szükséges első osztályos felszerelésüket (csak a lefüggönyzött szobában vagyok hajlandó bármire, áldott legyen a neved, online vásárlás, menjen vásárolni kilencven fokban az, akinek hat anyja van): iskolatáskával együtt már úgy százezernél járunk és gondolom lesz még egy rakás befizetnivaló (ebédpénz, osztálypénz, stb), mikor elkezdődik a tanév. 
A nagynéném jó fej volt: megkaptam tőle az iskolatáskák árát, mikor kicsit nyavalyogtam, hogy milyen döbbenetesen drága az iskolakezdés. Azt, hogy kéne a gyerekeknek íróasztal, meg új ágy is (alig férnek bele a régibe, óriások már), lesüllyesztettem a tudatalattim mélyére, majd felhozom onnan, ha megkapom az első zsíros multis fizetésem, haha. 
Egyébként szerintem szerencsénk volt, hogy Amerikában születtek: egy rakás dolgot használtan vettünk, meg ott mintha sokkal olcsóbbak lennének ezek a babakellékek, ráadásul ott volt a Gazdag Ikresek Társasága is (csak viccelek, nem volt ilyen, ezek valami ikres nőcik voltak a környéken, egy csoportba tömörülve, akiket egy - természetesen ikres - ismerősünk riasztott, hogy van itt egy nyomorult kelet-európai ikrekkel, szegény és depressziós, adakozzatok neki), akik számolatlanul küldtek tápszert és ruhát, az nagyon kedves volt, hálás vagyok azóta is. 

vasárnap, június 18, 2017

"Szeretem, ha visztek, mindegy is hová"

Pénteken a szicíliai barátainkkal jártuk kicsit a várost (mindig érdekes új szemmel Budapestre tekinteni, a város meg még mindig szuper, ők is odavoltak tőle), este pedig együtt mentünk az agyonhájpolt Zeller Bisztróba, amihez sajna én túl békásmegyeri vagyok, úgyhogy nekem az étlapról csak a zellerpürés smizírozott eltartott kisujj hiányzott (például a gyerekeknek akartunk volna valami hagyományosabb köretet és akkor lesajnálóan azt mondták, hogy hát ők rizst meg krumplit nem tartanak, oké, faszom), ráadásul különösebben finom sem volt semmi, a sót nagyjából mindenből kifelejtették, a kacsamell rágós volt és eh, na mindegy. Viszont a berendezés tetszett, meg a gyereksarok szuper, na jó, hát ezt is láttuk, lapozzunk. 
Utána gyorsan ittunk egyet a bulinegyedben (persze a gyerekek végig velünk voltak, mert bár találtunk már bébiszittert, most el akartuk vinni őket, tetszett is nekik nagyon a kaland), szóval így esett, hogy életük utolsó ovis napját a bulinegyedben, egy kocsmában ünnepelték: Marcika megtanulta és felmondta az étlapot (én mindig mondtam, hogy rajta van az autizmus spektrumon), Léna meg egy kedves bácsitól kapott tollakkal rajzolgatott, majd az olasz barátainkat tanította magyar szavakra, nagyon helyesek voltak, a színeket tök jól megbeszélték. 
Ma meg megyek, elbúcsúztatom a két tannyelvű sulis amerikai tanárpáromat - ő egy igazi energiavámpír (én az ilyenek kedvelt áldozata vagyok, mivel nagyon jól és okosan tudok hallgatni és megfelelő kérdésekkel terelem őket), de hívott, hogy igyunk egyet búcsúzóul, én meg úgyis rég voltam a Szimpla kertben, úgyhogy igent mondtam, szívhatja még kicsit a véremet, ebben nagyon jó vagyok. 
Kemények ezek a jövős-menős napok, majd' elalszom állva bárhol, megöregedtem, hát mit tehetünk. 




PS: Végül aztán egész jót beszélgettünk az amerikai lánnyal (jó, hát tény, hogy az én életemről nem sok szó esett) és el is szégyelltem magam, hogy ilyen genyó vagyok, hogy leenergiavámpírozom, de mondjuk tény, hogy nagyon vonzom azokat az embereket, akik mindenféle lelki csomagjaiktól akarnak szabadulni; évekig azt gondoltam, hogy nyilván a megmentő, tanácsadó bölcs szerepében tetszelgem ilyenkor, azért vannak szinte kizárólag ilyen felemás "barátságaim", de hiába jött a felismerés, meg tudatosan is próbálok tenni ellene, mégis újra meg újra ilyen emberekkel van dolgom. Még gondolkodom rajta, hogy ezzel mit üzen az Univerzum. Bár Marci egy ilyen univerzumos dilemmámkor azt mondta, hogy semmit. Vagy amit akarsz, hogy üzenjen.

csütörtök, június 15, 2017

"Világot hamvasztottam el szivemben és nincs jó szó, mely megrikasson engem, kuporogva csak várom a csodát, hogy jöjjön el már az, ki megbocsát és meg is mondja szépen, micsodát bocsát meg nékem e farkasveremben!"

A temetésen ott volt az apai nagypapám második felesége is, a temetés utáni ebéden mellette ültem, beszélgettünk, nagyon aranyos nő (őt akarom pótnagyinak, ma rájöttem), megbeszéltük, hogy mennyire szokatlan dolog, hogy ez a két család jóban van, hiszen az új nőre mindig köpködni szoktak, itt meg úgy volt, hogy még a szüleim esküvőjén is ott volt az új feleség (aki volt vagy hét évvel idősebb a szüleimnél), nagymamámmal kisebb-nagyobb megszakításokkal mindig tartották a kapcsolatot, a gyerekei (tehát a féltestvérek), pedig sokáig össze is jártak.  Jó, szerintem ez valójában valamiféle közös sors-fílingnek volt köszönhető: a bántalmazó nagypapám talán akaratlanul is összekovácsolta áldozatait. 
Kiderült az is a beszélgetés során, hogy a nagypapámtól (akitől egyébként az ikervonalat "kaptam" valószínűleg - ő volt iker, az ikertestvére két évesen meghalt egyébként, jaj) rettegett mind az öt gyereke, gondolom a feleségei is. Alezredes volt és ennek megfelelően (vagy nem megfelelően...) brutálisan katonás, ráadásul a nagymamámat a beteges féltékenységével üldözte, gondolom a második feleségével sem volt ez máshogy (amúgy ötven sem volt, amikor szívrohamban meghalt), az apukám egyszer úgy fogalmazott, hogy a pokolból menekült el, amikor összeházasodott az anyámmal.
Szegény nagymamám, olyan nehéz élete lehetett. Öngyilkos lett az apja, a fia, nagyjából huszonöt éve beteg a még élő lánya, a nagynéném, a férje teljesen őrült volt (és szinte biztos vagyok benne, hogy verte is) és hát ő maga is egy rapszodikus, hisztériás nő volt, de ezen azért annyira nem csodálkozom. A dédnagymamám egy csupa élet, nyitott, sokat olvasó, bátor, virgonc nőci volt (kilencvenhét évesen halt meg, de szerintem akkor is csak azért, mert hirtelen elege lett), de ő is biztosan elnyomta a lányát rendesen.
Ja és még egy adalék a nagymamám nehézségeihez: zongoraművésznek készült és a zeneművészeti főiskolát azért hagyta ott, mert a férje egyszerűen megtiltotta neki az iskolásdit, gondolom féltékeny volt, borzalom.
Mondjuk azért a válást szépen lezongorázta a nagymamám szerintem (a lakás is az övé lett, amit az ezredesség miatt kapott a nagypapám), büszke vagyok rá, hiszen akkoriban a válás azért nagyon nem volt divat, a jóban, rosszban, ütésben, rúgásban, holtodiglan, az már inkább működött. 
Hajlamos vagyok sokszor őt hibáztatni azért, ami az apukámmal történt, azért, amiért olyan lett, amilyen, de azért anyaként azt is tudom, hogy nagyon kell vigyázni ezekkel az ítéletekkel - sok-sok szerencse kell a gyerekneveléshez is. 
Hogy is van a We Need to Talk About Kevin-ben? Amikor a főszereplő bemegy a fiához a börtönbe és míg várakozik, egy másik fiatalkorú elítélt anyjával beszélget és a nő megpróbál valami vigasztalót mondani neki, valamit, amivel felmenti kicsit a felelősség alól. Megkerestem, sokat gondolkozom ezen a "vigasztaláson" azóta is, mióta először olvastam: You can blame your mother, and she can blame hers. Leastways sooner or later it's the fault of somebody who's dead.(...)It's always the mother's fault, ain't it? The boy turn out bad cause his mama a drunk, or a she a junkie. She let him run wild, she don't teach him right or wrong. She never home when he back from school. Nobody ever say his daddy is a drunk, or his daddy not home after school. And nobody ever say they some kids just damned mean. Don't you believe that old guff. 

A temetés közben meg bevallom, majdnem végig az apukámra gondoltam.
Azt vettem észre, hogy nekem már bármilyen gyász, bármilyen temetés az apukám körül forog - jó, a saját anyjáé még elég jogosan is -, úgyhogy kedves névtelen, aki itt keringsz és tudni véled, hogy nem dolgoztam fel az anyám halálát, kérlek gondold át jobban a dolgot (és ne ítélj az én életemről a saját projekcióid alapján, ugyanis (dobpergés) én az apám halálát nem tudom feldolgozni sehogy sem. Persze ez teljesen egyértelmű és normális szerintem, hiszen az apukám csúnya és hirtelen halált halt a gyerekeim négy hónapos korában (amikor épp igen nehéz élethelyzetben voltam ugye), a kapcsolatunk terhelt volt, tele szomorú (és persze szép és vidám) emlékkel a múltból, de mindezek ellenére azért nagyon szerettem őt, annyira jó apa lehetett volna, ha nincs olyan durván saját magába csavarodva. 

Azt is elmesélte még ez a bizonyos második feleség ma, hogy hét hónapos terhes volt, amikor ikreket szült, akik meghaltak közvetlenül szülés után (vagy közben? részleteket nem mondott), szegény, szegény, ez iszonyú, akkoriban gondolom egyrészt észre sem vették, hogy ikrek lesznek, másrészt nem volt semmilyen apparátus nagyon kicsi gyerekek életbentartásásra. Eszembe is jutott, hogy bizony, lehet, hogy mi is meghaltunk volna Marcikával, ha nem 2010-ben szülöm őket. 
Drága Marcikám aztán megvidámította a napot délután: azzal fogadott, hogy délután az oviban másik csoportban aludtak, ahol a gyerekeknek ő olvasta fel a mesét alvás előtt. Jaj, nagyon büszke vagyok rá, remélem ez azért sokat dobott az önbizalmán (egyébként azzal nincs nagy baj szerintem, csak sok hülyeség miatt csesztették, de amit tudott jól, amiatt nem dicsérték, mondjuk ez inkább a régi oviban volt jellemző). Nagyon dicsérték, hogy milyen csodálatosan hangsúlyoz (csak halkan merem mondani, hogy valószínűleg jobban olvas, mint az óvó néni), jaj, nem bírom idegekkel, annyira szép és cuki és okos. 

"Száll az idő itthagy engem"

Ma pedig eltemettük a nagymamámat.

kedd, június 13, 2017

slave to the wage vol.45362789

Leginkább abban reménykedem az új munkahelyem kapcsán, hogy megint lesz sok kiugrott bölcsész, meg doktorandusz és pszichológus, akikkel lehet irtó hülyeségekről beszélgetni, meg a multi kultúrát - vagy bármit - boncolgatni.
A multiknál tényleg az a jó, hogy a sok képzett tévelygő összegyűlik és megosztják egymással elméleteiket a világról. (Vagy legalábbis annak idején ez volt a tapasztalatom.)
Ezt a csetet ennek illusztrálására kerestem meg, egy régi kollégámmal beszélgettünk, mikor én már a kontrolcékontrolvé csoportból átkerültem egy másik - ha lehet, még szürreálisabb - helyre, még 2008-ban, jaj, szerettem ezeket a pasikat (úgy ültünk együtt, hogy négy fickó volt, meg én és a hegyes köpésekről, a bogyóevésről meg az indiai munkamorálról, az ókori homoszexualitásról (és ezer más eszelős témáról) filozofáltunk megállás nélkül:

W, T [15:14]: csak Te hiányzol hogy a régi filozófiai témákat felvethessük
K, A [15:15]: és a hitelességről vitatkozhassunk?
W, T [15:15]: tegnap arról beszélgettünk, hogy miért tilalmas macskákkal önkielégíteni és miért nem a focimeccsen hullámozni?